Nem felejtettem el főzni, sőt sütni sem. Egyszerűen annyi minden más van, ami valahogy mindig izgalmasabbnak és fontosabbnak tűnik, mint bejegyzést írni. A nap minden percét kint töltjük. A teraszon reggelizünk, aztán kint játszunk, a szabadban ebédelünk, délután is az udvaron játszunk, este ott vacsorázunk. A laptop, telefon pedig egész nap bent kuksol a tálalón, vagy valamelyik asztalon. Ottfelejtve. De jó is ez így, nekünk nagyon megfelel.
Egy csomó könyvet hurcolok magammal mindenhova, egyszerre három-négy is van nálam. De nagyon ritkán olvasok. Vagy a gyerekekkel játszom, foglalkozom, enni, inni adok, megpuszilom egy tegnap előtti karcolás helyét, anyaaa, nem ott, hanem itt - mutat a kislányom egy tegnap előtti már csaknem elfeledett sebesülés helyére. Ha mégis van fél-egy órám ücsörögni, azon kapom magam, hogy a könyv fölött nézem, ahogy apja lánya játszanak. Bicikliznek, barackot esznek, labdáznak. Nézd, anya, idenézz, - nem maradhatok le semmiről. A kisfiam a pléden fekszik, a lábát próbálja a szájába gyömöszölni és az igyekezettől az oldalára fordul. Ezekkel a pillanatokkal nem lehet betelni. A könyvek várhatnak, a történetek itt lesznek még egy két és sok év múlva is, de a gyerekeim most igénylik a figyelmemet és ennek örülök. És annak is, hogy megtanultam értékelni a pillanatot. Jelen lenni benne. Lesz majd idő, amikor tűnődhetek napestig és írkálhatom a fejemben születő gondolatokat, de nem mostanában. Szerencsére.
Anya, anya ne tedd bele, jó? - mondja már sokadszor. Pontosabban negyedszer, annyi gombóc fagyit tettem a crumble tetejére. - Jó. Mert ő csak fagyit kér. Nem érdekli a barackos-levendulás crumble, pedig együtt csináltuk. Egyelőre még nem. A férjem sem lelkes túlzottan, amikor fotót kérek a sütiről, legszívesebben azonnal enné. Ő legalább fagyistól, barackostól. Hát ezért sem sorakoznak a bejegyzések. Fotót készíteni evés előtt nem egyszerű, sőt néha olyannyira körülményes, hogy inkább leteszek róla. Majd legközelebb, gondolom, majd legközelebb. Ha majd nem este lesz, ha nem leszünk ennyire éhesek, ha jobbak a fények, ha a szebb tányéron tálalom. Ha nem csíptük le a szélét. Ha nem szopizik éppen a kisebb és fél szememmel nem kell folyton azt néznem mit csinál közben a nagyobb.
De azért titkon remélem, hogy mindig sok éhes száj fog várni a sütimre. Inkább nem fotózok. Csak a szájak maradjanak.
Hozzávalók:
- 6-7 szem őszibarack
- 4-5 szem kajszi barack
- Egy ág levendula, virágja és a levele is
- 3 tasak vaníliás cukor, vagy egy rúd vanília magja
- méz
- vaj a piteformához
A morzsához:
- 150 g liszt
- 75 g vaj
- 4 evőkanál zabpehely
- egy nagy marék szeletelt mandula
- Két evőkanál barnacukor
Elkészítés:
A pite formát kivajazzuk a sütőt előmelegítjük 200 fokra. Az őszibarackokat meghámozzuk félbevágjuk, kimagozzuk, a kajszikat is ketté szedjük, a sütőtálba fektetjük és megszórjuk vaníliás cukorral vagy ha vaníliarudat használunk akkor előtte egy tálban megforgatjuk a vanília kikapart magjaiban és két-három evőkanál cukorban. A levendula leveleit lecsipkedjük és apró darabokra tépve rászórjuk, a virágokat is rámorzsoljuk és az egészet meglocsoljuk egy kevés mézzel. A morzsához a hideg kockára vágott vajat, a lisztet a cukrot, a mandulát és a zabpelyhet összekeverjük és kézzel összegyúrjuk, majd borsónyi morzsákban a barack tetejére szórjuk. Körülbelül fél órát sütjük, amíg a morzsa szép aranybarna nem lesz, miután készen van, melegen vanília fagyival tálaljuk. A levendula íz meglepően dominál benne, nem is gondoltam, hogy ennyire ki lehet érezni majd. A barackot szabadon variálhatjuk, készíthetjük csak kajsziból vagy csak őszibarackból, én abból csináltam, ami otthon a gyümölcsös tálon túl érettnek bizonyult.
Szép nyarat!
