Vasárnapi ebéd

Mindannyian, kicsi és nagy, körbeültük az asztalt, senki nem hiányzott, még a kutya is az asztal alatt feküdt és élvezte a családi együttlét meghitt légkörét. A gőzőlgő húsleves párája gyöngyözött a fazék oldalán, amikor a mama letette az asztal közepére. Mindenkinek Ő mert, szigorú hierarchia szerint, először a papának, majd szépen sorban életkor szerint kaptunk - ez alól kivételt egyedül a  vendégek képeztek – majd utoljára magának szedett. Ahogy a kanalat belemerítettem a levesbe a házi tészta minduntalan próbált leszökni róla, de a mama kézzel gyúrt, papírdobozokban szárított cérnametéltje semmihez nem volt fogható. Már gyerekként is éreztem, hogy ez valami más, különleges, anyukám vagy az általam ismert felnőttek ilyet nem csináltak. Pár kanál leves és az ebéddel együtt elkezdődött a jóízű beszélgetés is. Szomszédokról, rokonokról, a hét történéseiről. Én pedig akár egy puha dunyhába, boldogan süppedtem bele a zsongásba, miközben már a tálalón várakozó rántott húsokkal szemeztem, amihez a mama mindig szalmakrumplit készített, olyat, amilyet csak Ő tudott, zsírban sültet, ropogósat. Az étekzés végén feltette a kotyogóst és az egész szobát belengte a friss kávé illata. Nekünk gyerekeknek ilyenkor már fel szabadott állni az asztaltól, de én soha ki nem hagytam volna, az étkezés csúcsát, a várva várt süteményt. Több, mint húsz év elteltével is úgy érzem a számban az epres piskóta, az almás pite ízét, ahogy ezeknek az ebédeknek a hangulatát is fel tudom idézni magamban. Az otthon ízeit, a nagycsalád nyújtotta biztonságot, egy pár óra gondtalanságot – azóta is ezt jelenti számomra a vasárnapi ebéd. Immár felnőttként, anyaként és feleségként is nagyon fontosnak tartom a közös étkezéseket, amelyek nem csak az evésről szólnak, hanem az összetartozásról, az együtt eltöltött minőségi időről. Nagyon meghatározó élmények ezek a gyerekkori emlékek a családi ebédekről, a közös tésztagyúrással, palacsintakészítéssel konyhában eltöltött délelőttök a nagymamáimmal vagy a délutáni borsófejtés, zöldbab aprítás közbeni nagy beszélgetések. Délutánonként gyakran megfogott minket a mama, két nagy vájlinggal kimentünk a ház mögött elterülő hatalmas kertbe és teleszedtük őket gyümölccsel, málnával, eperrel, szederrel, barackkal, ribizlivel, egressel, ami éppen termett és utána mosatlanul még a naptól melegen megettük őket, a ribizlit a szánkkal húztuk le a fürtökről, a kajszit pedig elég volt megnyomni a tetején egy bizonyos ponton és már szét is nyílt.. Semmi nem esik azóta sem olyan jól, a legelegánsabb étteremben sem, mint, amikor az udvaron rohangáltunk és ő uzsonnára a kezünkbe nyomott egy nagy karéj zsíros kenyeret egy-egy félbevágott almával és azt a játék hevében kimelegedve megettük úgy, hogy még a fülünk is olyan lett. Emlékszem, hogy ültünk a kiskonyha lépcsőjén, mint az orgona sípok és ámulva néztük, ahogy nagy üst fölött kavargatja a forró baracklekvárt, amikor készen lett egy kis tálban félre rakott nekünk, mi azt is alig bírtuk kivárni, hogy kihűljön, sokszor már langyosan torkoskodtunk belőle. Nem tudom, hogy mi lehetett az oka annak, hogy nála mindig olyan jóízűen ettünk, a falusi levegő, a szakácstudománya vagy a kettő együtt, és Őt már sajnos nem is tudom erről megkérdezni. Azóta is ezeket az ízeket, színeket, hangulatot keresem, a piacon, a konyhában, a családi étkezéseknél, és ha sikerül meglelni, elkapni ezeket a pillanatokat, akkor úgy érzem aznap érdemes volt felkelni.