Hideg volt, pedig azt hittük kellemes idő lesz, egész héten sütött a nap, persze hétvégére romlott el az idő. Délelőtt pikniket terveztünk a szabadban, előtte pedig mi lányok, reggel, mielőtt mindenki felébred kicsit a közös szenvedélyünknek hódoltunk. Fáztak az ujjaink a cipőben, a levegő csípte az arcunkat, szorongattuk a táskánkat és óvatosan lépkedtünk a leterített plédek között. Feszülten pásztáztuk az kirakott kacatokat, tudtuk hogy kincsekre bukkanunk, csak idő kérdése és feltűnik, amit keresünk. Koszos porcelán babák, lyukas edények, egy-egy hátramaradt hagyaték ömlesztve kiszórva. Kiszámoltuk, hogy éppen egy éve voltunk ketten így el, a vásárban nézelődni kicsit. Akkor még csak egy gyerek anyukája voltam, és azt hittem, hogy majd hetente megyek, ha beköszönt a jó idő. Nem voltam azóta sem. Vagy rossz volt az idő, vagy terhes voltam, vagy nem voltunk itthon. Valami mindig volt. Pedig milyen jó. Kimenni a füstös, mindenféle szagot, ízt, zajt árasztó kavalkádba és válogatni, alkudozni, kincsekre lelni. Ami másnak már szemét, nekünk kincs. Egy rozsdás tejes bödön, ráadásul fehér. Egy szép pöttyös kancsó. Szépséges rózsás, míves szélű Zsolnay tányérok hevernek a földön, a porban, szakadt pokrócokon, négyszázért adja, alább nem megy, előre kiköti. Átmegyünk az állatokhoz, puha, pelyhes kislibák, nyuszik, egy autó csomagtartójában egy kutyus játszik egy rongy sarkával. Szeretem ezt az illatot, amit az állatok árasztanak, lehet, hogy másnak büdös lenne, engem a gyermekkoromba repít vissza, a mélykúti nyarakhoz, a nagymamámhoz. Akiből ez maradt. A rózsás készletek, a lecsempült szélű pöttyös bögrék és egy tésztagép. Vonzalom a régi, rusztikus tárgyak iránt, amelyek nekem nem egyszerű kacatok. Mesélnek, történetük van, felbecsülhetetlen értékük. Már valakié voltak, valaki megvette, ajándékba adta, kapta, szerette, megőrizte nekem. Úgy vigyázott rá, talán nem is használta, hogy egyszer, az én otthonomban helyet kapjon és vele együtt a régmúlt. Egy nagymama, aki a szép Zsolnay-t nászajándékba kapta és csak ünnepekre vette elő a vitrinből, amikor az egész család meglátogatta. Egy bácsi, aki reggelente vette a kabátját, botját, füttyentett egyet, amire a hátsó udvarból előgurult egy kis kövér tacskóforma keverék kutyus és együtt mentek tejért a bödönnel. Menet közben dudorászott és arra gondolt, hogy milyen jó lesz hazaérni, letenni az asztalra a frissen fejt még meleg tejet, hogy fognak neki örülni az unokája, mikor felébred. Egy kislány, aki minden reggel a az aranyszélű kékpöttyös bögréből itta a tejét. Egyszer, mikor a cicával kergetőztek lesodorta az asztalról és letört egy darabja, de továbbra is az maradt a kedvence, még egyetemista korában is, amikor meglátogatta a mamát, abból itta a kávét. - Kacatok vagy kincsek? Baj az, ha ott az idő ujjlenyomata rajtuk? Szerintem nem. Szeretem amikor a múlt és a jelen összeér.
Elfáradunk. Már nem is bírunk több dolgot az autóig cipelni. - Mit együnk? Már éhen halunk fél hétkor eljöttünk otthonról, a férjek otthon várnak minket reggelivel és az összesen három gyerekkel. Már hív is az enyém, hol vagytok, a baba sír, szerinte szopizni akar, nem kell neki az üveg. Persze. Megyünk. Máris indulunk. A tejesnél veszünk túrót, tejfölt, egy másik árusnál szaggatott kockatésztát, zsírszalonnát, libatepertő meg van otthon, kacsazsír is. Meg is van az ebéd. Túróscsusza. Jól illik a tegnapi vöröslencse krémleveshez és marad időm beszélgetni is a vendégekkel. Persze nem sok, mert a gyerekek felváltva akarnak valamit, vagy összevesznek, vagy ha béke van beütik valamijüket, amire puszit kell adni. Közben figyelem a tésztát, a fiúk hulla fáradtak az egy órás gyerekvigyázástól, mi boldogan csevegünk a konyhában, mosogatom a vásári portékát, csöpögtetőben száradnak a tisztára mosott porcelánok. Zajos. Nyüzsgős. Sok mindenre kell figyelni egyszerre. Néha túlságosan is. Mégis jó, olyan életszagú. Néha nem látom a zsivajban, és a tennivalók között, de valójában ez az, amire vágytam. Mert abban fáradok el, hogy van kinek enni, inni puszit adni. Van kire rászólni, van kivel beszélgetni. Ezért amikor végre mindannyian leülünk a gyerekek miatt elővigyázatosan viaszosvászonnal leterített asztal köré, amit a reggel vett Zsolnayval terítettem meg, nem vagyok ideges, még csak feszült sem. Mert tudom, hogy a helyemen vagyok. A vasárnapi ebéd mellett, körülvesz a család, a barátok, a sült szalonna illata, lábamnál a kutya matat, a leves már a terítőn, pedig még el sem kezdtük. Jó ez, gondolom és mosolygok, a férjem nem érti, hogy min. Szeretne már enni végre, és a délutáni pihenő jár a fejében, amikor mindenki ágyban lesz vele egyetemben. De én tudom, a titkom. Ahogy a csempe szélű bögréimnek is, amire elnézően csak a fejét csóválja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése